Dani szimpatikus, udvarias fiú, aki még keresi hosszú lábainak és karjainak a helyét, miközben helyet foglal a kanapén. Nem a szék és asztal kombót választottam az előzetes, négyszemközti beszélgetéshez.
Készültem egy kis beszélgetésindítóval, és csak reménykedni tudtam, hogy sikerül. Előhívattam és keretbe raktam egy régi képet a saját fiamról, aki a szobájában éppen gitározik, de a háttérben ott a számítógép, amin a WOW ( world of warcraft) fut és poszterek, figurák uralják a teret. Valahogy így képzeltem el Klári elmondása szerint az ő birodalmát is.
És bevált…
Ő ki? –kérdezte.
Belekezdtem a saját történetünkbe, vicces jelzőkkel illetve a játék szörnyeit, majd pozitívan említve a külföldi online barátok szerepét a nyelvtanulásban. Itt ért véget az én monológom.
Dani nyelve megeredt, helyeselt, példákat hozott fel, milyen lazán beszélget a belga barátjával, akivel egy seregben szolgálnak. Telefonján megmutatta az ő hőseit és a saját karakterét (mert ezt így kell hívni). Konkrétan, pontokba szedve vezette le nekem, hogy miért is jó, hogy abban a világban élhet. Olyan érzésem volt, hogy magában ezt már ezerszer összefoglalta. Nagyon ügyesen érvelt és képviselte a saját érdekeit, vagyis azt, amit annak képzelt.
Nem szóltam közbe, csupán bólogattam, mosolyogtam, ha kedves sztori jött és vártam, hogy teljesen megnyíljon a saját terepén. Amikor azt mondta, „szóval ennyi”, szinte sajnáltam, hogy szóba kell hoznom a teremtett világának a „sötét” oldalát.
Természetesen nem én mondtam ki a negatívumokat, de a kérdéseim egyértelműek voltak, ahogy a válaszai is, amik automatikusan jöttek ki a száján és mindig így kezdődtek: „tudom, tudom, anya is mondta….igen, tudom, de…”
Ez volt az első lépés. Az ő világa kontra a valóság.
A beszélgetés végére hagytam a szokásos kérdést, hogy van-e kedve folytatni velem és az Anyukájával együtt. Ez minden kamaszmediációnál a rizikós pont, de egy halvány mosoly kíséretében bólintott, majd miközben zsebre dugta a telefonját (ami végig mellette feküdt), újra rámutatott a képre és megkérdezte, „ ő hány évig játszott?” . Én pedig feleltem, még mindig játszik, szerdán és vasárnap. Cserébe egy újabb mosoly jelent meg az arcán.
Tétován lépdelt kifelé, motyogott is valamit (szerintem köszönni próbált), ezért gyorsan kértem, hogy tegeződjünk, ha már sok időt fogunk együtt tölteni. Erre már egy határozott és hangos sziát kaptam. Ez igazolta számomra, amit olyan sokszor tapasztalok, hogy a korosztályának valódi problémája van a magázódva történő beszélgetéssel. Visszasüppedtem a kanapéra és előtörtek a saját emlékeim. A haragom, a dühöm, a szomorúságom, a könnyeim. Minden, ami anno az anyai tehetetlenségemből fakadt. Aztán elöntött egy jóérzés is, hiszen megoldottuk, jól alakult, nem vesztettük el a csatát. Visszatekintve is érzem a súlyát, jól emlékszem a buktatókra, a visszaesésekre, de legalább tudom, hogyan kerülhet ki Dani és Klári is győztesen ebből. Legalábbis bízom magamban, bízom mindhármunkban!
folyt.köv.