Kedves Férfiak!
Régóta készülök egy olyan írással, amely a férfiaknak és nőknek is szól, a férfiakról. Beszélünk az erőtökről, ügyességetekről, intelligenciátokról, a kitartóan gondoskodó anyagi lényetekről, a kiváló tájékozódási képességetekről….de az igazi érzelmeiteket a legtöbb esetben alig ismerjük, csupán sejtésünk van róla.
Az internetre tartalmat gyártó idézetguruk, a médiában megjelenő cikkek, interjúk és általában véve a filmes közeg is valahogy úgy közelíti meg a férfiak párkapcsolati konfliktusban betöltött szerepét, mintha csupán egyetlen forgatókönyv létezne. Az, amelyben minden érzelmi félresiklásért, rossz kommunikációért, veszekedésért a macsó férfiak lennének a felelősek és legfeljebb a vékony vagy túlsúlyos, szeplős, félénk, visszahúzódó fiúk lennének képesek bármilyen érzelmi intelligenciát felmutatni a nők mellett.
Valahogy elmaradnak a példák (kivételek természetesen vannak) a másik oldalról, ahol nem a lovag racionalitása a vétkes, hanem esetleg egy nő.
Ehhez a mai világunkban hozzásegít, hogy gyönyörű idézetek és képek árasztják el a social media felületeit, ahol mi NŐK megtalálhatjuk az éppen ránk íródott, a saját érzéseinket alátámasztó mondatokat. Szavakat, amelyek segíteni dühösnek lenni, sírni, megerősödni majd felállni. Ezek valóban mankóként funkcionálhatnak egy szakítás, válás előtt, közben, után.
Egy kicsit távolabbról közelítve viszont káros hatásokat is felfedezhetünk. Ha mindenre találunk önigazolást, akkor gyanakodnunk kellene! Lehetséges, hogy mindig igazunk van? Lehetséges, hogy uniformizáljuk a nők áldozati szerepét a kapcsolati válságokban és ezzel együtt a férfiakét is, csak éppen negatív előjellel?
Anélkül, hogy most elítélnénk minden nőt, és felmentenénk minden férfit, nézzük meg, hogy Ti, kedves férfiak mit kaptatok az evolúciótól, történelemtől, ami miatt olyan sokszor az érzelmi intelligenciátok hiányáról beszélünk nektek, veletek, rólatok ?
„A férfiak nem sírnak. A férfiak erősek. A férfiak nem mutatják ki az érzelmeiket.” De vajon tényleg így van? Valóban nem érdekel benneteket, hogy miért sírunk? Valóban nem találtok különbséget megbántottság és hiszti között? Miért olyan nehéz rávenni benneteket, hogy szakítás, válás helyett terápiára, mediációra menjünk? Miért nevettek ki minden kis idézetet, ami bennünket igazán eltalál? Ezekre a kérdésekre keressünk FÉRFIAS válaszokat!
A férfiakat kicsi koruktól arra nevelik mind a mai napig, hogy legyenek erősek, tegyenek úgy, mintha nem érintené meg őket semmi érzelmileg („Egy fiú nem sír!”). A társadalomban tehát az jutalmazott, az tekinthető erősnek, ha egy férfi nem mutat erőteljes érzéseket, racionálisan él. A nőket is úgy nevelték, hogy azt a férfit tartsák vonzónak, aki képes sikeres lenni, leöli a mamutot, hazatér a csatából, stb. Az agresszivitás, ha egy férfinél fordult elő, vonzó volt, ez mutatta azt, hogy képes győzni az ellenfeleivel szemben.
Visszakanyarodva a jelenhez, ennek a felfogásnak a nyomai mind a mai napig fellelhetők. A realitások alapján való élet valóban hasznos, viszont nem vezet előre, ha elfojtott érzelmekből táplálkozik. Érzelmeink ugyanis vannak, ha nem akarunk tudomást venni róluk, akkor is léteznek, és visszahatnak a cselekvésünkre. A férfiak tehát pontosan az évezredek óta rájuk aggatott elvárások miatt fojtják vissza érzelmeik kimutatását tudattalanul is.
Ma már viszont nem kell vadászni, fegyvert fogni a családért, így meg kellene találni azt a pontot, ahol a férfiasság új szerepet ölthet magára. Ennek első lépcsőfoka újra a Nők kezében van. Anyaként kell cseperedő kisfiúnknak megmutatni azt az arany középutat, amellyel megállja helyét abban a társadalomban, ahol továbbra is elvárják a nagyfokú racionalitást és keménységet, de partneri kapcsolatában már egyenrangú félként próbál funkcionálni, férjként, apaként.
A nők egyenjogúsága egyre hangsúlyosabbá válik, nagyon sok esetben önfenntartóan vagyunk képesek működni, azaz megváltozott az alapfelállás. Talán ezért is lett ezekben az évtizedekben központi téma, elvárás, hogy a férfiak is bátrabban vállalják fel érzelmi állapotaikat. Ez jó iránynak tűnik, de érdemes a középutat megtalálni ebben is. A nők igenis vonzónak találják, ha egy férfi céltudatos és tökéletes biztonságot sugároz.
De amíg mi ezt előtérbe helyezzük a párválasztásnál, addig hogyan várhatnánk el, hogy a férfi tudjon és merjen beszélni arról, hogy mit él át belül?
Egy veszekedés során, ha a nő sorolni kezdi a férfi „hibás” döntéseit, viselkedése iránti ellenérzéseit inkább az „ösztönlénnyel” fog vitatkozni mintsem az érzéseit felvállaló partnerrel. Ezért szinte soha nem fog eredményre vezetni, ha hangulati hullámvasút során akarunk érzelmi vallomást és válaszokat kicsikarni egy férfiből. De akkor mikor? Maguktól nem kezdeményeznek beszélgetést az érzéseikről!
Ha egy nő kész belátni azt, hogy a férfi érzelmi intelligenciája az önszabályozáson alapul, akkor nemcsak megérti a férfit, hanem a kapcsolatukat is jobbá teszi. A nőknek sokszor épp azért siklik ki annyiszor a vonatuk, mert őket az érzelmeik vezérlik. A férfiaknál ez jóval ritkábban fordul elő. A kapcsolatuk pedig akkor lesz boldog és tartós, ha nyitnak egymás vezetési stílusa felé.
A nőnek meg kell tanulnia betartani a sebességkorlátozást, uralkodnia kell magán, és egy bizonyos tempóban kell haladnia. Így elkerülheti a bajt, és biztosan célt érhet. A férfi pedig megtanulhatná, hogy egyes szakaszokon érdemes szenvedélyesen odalépni a gázra és felszabadultan robogni kicsit. Elvégre a gyorsvonatnak is megvan a maga varázsa. Nem azt kell szem előtt tartani, hogy ég és a föld a két nem érzelmi intelligenciájának alapja, hanem azt, mit taníthatunk egymásnak.
Kezdem mélyen megérteni azokat a férfiakat, akik elhallgatnak - nem arroganciából, hanem túlélésből. Akik csendben elosonnak, nem azért, mert már nem szeretnek, hanem azért, mert kétségbeesetten szükségük volt térre - lélegezni, hogy rendbe hozzák, ami belül összetört, hogy a zajon, a nyomáson és a végtelen elvárások súlyán túl újra kapcsolódjanak ahhoz, akik valójában.
Mert néha a legerősebb férfiak is megtörnek.
Lehet, hogy azt látjuk vállán hordja a világot, de ez nem jelenti azt, hogy nem fáradt. Lehet, hogy nem könnyezik, de ez nem jelenti azt, hogy nem érez mélyen. Lehet, hogy nem mindig vannak rá szavai, de ez nem jelenti azt, hogy nem érez fájdalmat belül.
Szeretni egy férfit azt is jelenti, mint helyet adni a hallgatásának is. Nyomás nélkül, kérdések nélkül ott lenni - csak jelen lenni. Térre van szüksége, hogy lélegezzen - biztonságosan, ítélkezés nélkül széteshessen. Tudnia kell, hogy veled nem kell a páncélját viselnie.
Mert néha a szerelem legerősebb formája egyszerűen azt mondja: "Itt vagyok. Csak nyugodtan. Nem megyek sehova. ” Hiszen mi is erre vágyunk, csak kicsit ”hangosabban”…
Mi nők, megtanulhatunk társak lenni ebben a csendben, de utána kedves férfi, várunk ott a kanapén, az asztalnál, a ház előtt ücsörögve a lépcsőn….hogy választ kaphassunk a kérdéseinkre és a mi érzelmi kavalkádunk is lecsendesedhessen…